Vadon

Mendemondák keringenek a sötét rengetegről, Utgardról, hol nappal is az éj az úr. A magasban terjeszkedő lombkoronák visszatartanak minden fénysugarat, helyet adva a sűrű, bizonytalan ködnek, a lidércnyomásra emlékeztető nehéz, nyirkos levegőnek.
Az elhagyatottnak rémlő vidék, ennek ellenére is hemzseg a vadállatok, misztikus lények vérszomjas sokaságától, s a titoktól, mely bár enged a vadon talajára lépni, de onnan ki… soha…

*Látványos unatkozást űz a kecses hajóormon, felettébb jól szórakozva a körülötte sürgölődő népes szolgahadon. Lassan fél napja vannak úton, de a sziget hivatalos kikötőjét legalább ennyi időbe telik még megtenni, még akkor is, ha a lehető leggyorsabb hajót sikerült megkaparintania.
A valkűrökkel esedékes tárgyalása mindenestre fontosabb, mint az utazás körülményei, de ha már itt kell sínylődnie, legalább ő döntse el meddig.
Az egyre közeledő sziget partvonalait fürkészve egészen felderül az arca. Mit fél nap, alig egy fél óra és partot is érhetnek, ha nem az idióta röghöz kötött utat követik.*
- Héj, te ott a kormánynál! Egyenesen előre megyünk!
„De ez őrültség…” *Haragos tekintet fojtotta belé a szót, de késő volt visszakoznia. Még egy utolsó halálhörgés szakadt fel az időközben torkába fúródott tőrtől, majd átvette a helyét egy reszkető férfi, hogy a megadott irányba kormányozza a gyors vizicsodát.
Rose elszámította magát, a sziklás, ködös partvidék nem eresztette át sértetlenül, de még csak egy darabban sem a hajót, sem pedig a legénység egy részét…
A sötét, homály fedte növénydzsungel nem vált külön, nem volt átmenet. Egyszerűen volt a víz és a burjánzó sötétség.
Megtépázva, reszkető szolgamaradékával dühödten vágta mégis az utat magának, Ha eddig eljött, most már biztosan nem fordul vissza…*

*Mintha az örök éjszaka uralná Utgard erdejét, s valami földöntúli erő megtiltaná a Napnak, hogy éltető, meleg fénysugaraival átmelengessék a sűrű lombkorona alatti földet, ahol az élőlények, elveszítve szemük világát, vakon küzdenek életükért nap, mint nap. Farkasok kesverves vonyítása, varjúk fenyegető károgása az egyetlen hang, mely élőlényből jön. Korhadt faágak, a burjánzó növényzet, gombák, moha lepte fatörzsek, sziklák, bomló falevelek a földön... Egyedül a baglyok árulják el, mikor is van igazán éjszaka, amikor Utgardon túl is lemegy a Nap, s az éjszaka az Úr az égen.
Egyetlen druida járja a rengeteget. Egyetlen druida, ki nem fél, nem írtózik az elvadult erdőtől, s magabiztosan rakja egymás elé lábait. S mintha az erdő félne tőle, nyílik meg előtte a növényzet, húzódnak vissza az indák labai alól, s madarak röppennek fel az ágakról, mintha elriasztaná őket valami, valami veszélyes. A druida merengve halad tovább, majd hirtelen megtorpan. Fülét hegyezi, s a szél utját követve figyel a zajokra. Idegen hangok. A druida arcán halvány mosoly húzódik el, majd megérinti a mellette ágaskodó fa törzsét, s teste azon nyomban semmivé foszlik. Mintha elnyelte volna a köd... vagy mégse?*

*Szitkozódva lökdösi az utat egyengető, jobbanmondva erdőírtó szolgáit. Szeretne végre kikeveredni a nyirkos ködből. Haja teljesen átnedvesedett, finom hullámokba rendeődött a párától, tüdeje megtelt nehéz, kissé talán édeskés levegővel, s már néhány méter után hirtelen fáradtság tört rá.
Már a szitokszavaktól is egészen elment volna a kedve, ha nem pontosan ez tartaná ébren. A sűrű bozótból szűrődő üvöltések, morgások pedig végképp élnénkségre sarkalják.*
- Gyorsabban lusta bagázs! Holnap délre sem érünk el Asgard szívébe, a valkűrök vára a cél, ne lazsáljatok! Lássam ahogy dolgoztok! *Sziszegi fenyegetően, enyhe csalósottsággal. Valahol remélte, hogy ellenszegül valamelyikük, és kitöltheti rajta mérhetetlen dühét, de jobb híján tovább lökdösi a szerencsétlen hajótörötteket.*
- Gyorsabban járjon a kezetek! Ezek csak fák az istenért! *Morogja fenn hangon, tartva a monoton lépések sokaságát.*

*Az erdő egyenes utat nyitott számára, hogy eltaláljon a betolakodókhoz. Teste teljes mértékben beleolvadt a környezetbe, mint árnyék suhán a fák, indák között, nesztelen léptekkel. Áh, ott vannak, gondolja magában, mikor megpillanatja a rabszolgahajcsárt és szolgáit, kik reményteenül próbálnak utat törni az ő vadonjában. Rég volt már annak az ideje, hogy kedvét lelhette oktalan halandók megleckéztetésében. Igazi felüdülésnek ígérkezik ez a nap.
Az egyik halandó szablyával próbálja nyiszálni a fákról lecsüngő indákat, melyek függönyként állják útjukat. Mintha acélból lennének, a fegyver pengélye nemes egyszerűséggel elcsorbul a felületén... aztán hirtelen megnyílik, s hívogatóan tátong mögötte a sűrű, tapintható sötétség. A szolga belép, s amint legördül a "függöny" egy elfojtott sikoltás kíséretében eltűnik.
Gyenge légmozgás indul meg a betolakodók körül. Eleinte, mintha csak egy erőtlen fuvallat söpörne végig, az amúgy teljesen légmozgás képtelen területen, hiszen olyan sűrű a növényzet, s a fák is oly szorosan nőttek ki, hogy aligha söpörhetne végig itt a szél. Azonban egyre erősebben kezd fújni, majd hirtelen, felkapva a bomló aljzatot, leveleket, kérget, ágakat, azok sortűzként támadnak a betolakodókra.*

*Sanda szemmel figyeli az áthatolhatatlan növényzet alázatos mozzanatát, s mikor acélos börtönébe zárja az egyik hajótöröttet Rose önkéntelenül is felszisszen.
Várakozóan pillant körbe, támadók után kutatva, e helyett azonban élő viharként támad rájuk a láthatatlan, sötétbe burkolózó erdő..
A szolgák, átokról suttognak, miközben óvják, védik magukat, de a nagyasszony maga elé perdít egy közelben lévő férfit, élő pajzsként használva a fájdalomtól vinnyogó matrózt. *
- Elég legyen! Ez nem átok, szimplán csak csapdák! Figyeljetek a lábaitok elé, és haladjatok végre! *Bizonygatja inkább magának, mint sem az embereinek, ők különösebben nem hatják meg érveikkel. Megpróbálja a visszájára fordítani a fuvallatot, hárítani, irányt változtatni a fegyverként támadó aljnövényzetet, több, kevesebb sikerrel, majd csitulásával nagyot taszít élő pajzsán, tovább merészkedve a vadonban.*

*Szegény halandók, ha tudnák mire vállalkoztak. Bolondok, ha azt hiszik, létezik az az Isten, ami megmenekíti őket a Haláltól. Imádkozzanak inkább Révészhez, hogy fizetség nélkül is átkíséri őket az alvilágba.
Az élő pajzs, ki Úrnőjét védte előbb a vihartól, a nagy lökés kíséretében felesik és fejét beveri egy sziklába. Kicsordul a vér, ami nem veszti el emlékezetét. Ahová a vér kifolyt, málni kezd a szikla, s a szürke felületen egyre stötétebb elszineződés látható, mintha égetné valami belül a kőzetet. A halandó pedig, kinek vére a pusztulást hozza a természetre, arca kipirul, kezei kivörösödnek, s mintha lázat érezne. Hívja a többieket segítségére, kik rémüldözve a vérveszteségre foglyák lázát, s próbálják elállítani vérzését. Az egyik segítőkész matróz visszaszalad a hajóhoz, hogy szerezzen kötszert, megtagadva az Úrnő parancsát, ám ahogy léptei dobognak a földön, egyszer csak elnémúlnak. A matróz jajveszékelve kabálózik, de minél erősebben próbálja kiszabadítani magát, a hirtelen jött mocsár magába olvasztja, s a földbe temeti az élőt.
Időközben a sebesült szolga teste egyre pirosabb, beszéde fuldokló hörgéssé alakul. Kik hozzáérnek, visszarántják kezüket, mintha tűzbe nyúltak volna, s a fájdalom is erről tanúskodik. Lassan fekete foltok jelennek meg a szolga arcán, kezén, de annak vörös szemeiből már kihunnyt az élet. Vasként korhadt el belülről a pajzs, mely az előbb egészségesen védte Úrnője épségét*

*Borzadva figyeli az élve égő, keserves ordításokat hallató társát, s ironikusan Xanthe jut eszébe. Ha nem tudná, hogy a férfi a palota kényelmét élvezi, e fajta kegyetlenséget, azonnal az ő számlájára írná.
Megfogyatkozó embereit méri fel, három férfi, és egy élemedett korban járó nő. Nem valami fényes kilátások, de ez is valami.
A legerősebbnek ítélt matrózt inti magához, gyors lépteket diktálva a kis csapatnak. A part felé nem menekülhetnek, ez már bizonyos, így nincs más, mint előre.
Haragja egészen állatias, mi az, hogy őt, Rosette Flamma-et megtámadják, kíséretét kegyetlenül lemészárolják.
Arca egészen kipirul a haragtól, ajkai finoman szétnyilnak szapora lélegzetének engedve utat. Az elején rájuk köszöntő párás, nyomot fáradtság teljesen elillant, hogy a féleme, és a düh vegye át helyét..*
- Mozogjatok, ne szerencsétlenkedjetek! * Rivall rá a nőre, aki már vagy tucatszor próbálkozott hasraeséssel, mindeddig sikertelenül, a sűrűn nőtt fák jóvoltából. Néhány púpot azért, így is beszerzett rácokkal barázdált homlokára.*

*Kísértetis kacagást hallat a szél, ahogy elhalad Rosette mellet. A nevetés pedig Faustustól jön, ki szinte a nő mellet halad, természetesen tökéletesen álcázva magát. Mintha a az erdő része lenne, kinek hatalmában áll életre kelteni azt, s fegyverként használni. A levegő egyre nehezebbé válik, már-már folytogatóan párás. Akik izgatottságukban kapkodták a levegőt, egyre sűrűbben kell vennie, különben úgy érzi megfullad. Testükön csapadék jelenik meg, egyre hűvösebb lesz, s a köd is felszáll, mely olyan sűrű, hogy körülbelül egy méteres a látótávolság. Gyanús hangik a fák mögül, mintha a növényzet megmozdulna, s minden irányból reccsennek a gallyak a földön. Hirtelen egy bagoly száll fel az egyik ágról, melynek huhogása földöntúli csengést biztosít a kísérteties kiránduláshoz.
Némelyik matróznak nyoma vész a sűrű ködben, amelyik eltávolodott a többiektől, s ki tudja, milyen förtelmes erő kaparintotta meg, kebelezte be. A természet kiismerhetetlen, s csak az, aki ismeri, szereti és tiszteli, tudja magáévá tenni azt, uralkodni fölötte. A ködfátyol rettenetes dolgokat rejt el, s aki nem tieszteli eléggé Gaia-t, arra le is csap a rettenet. *

*A körülmények nem kecsegtetik, matrózait a föld nyelte el, némelyiket szó szerint, s mindössze egyetlen férfi maradt a népes társaságból mellette, aki most inábaszállt bátorsággal lohol vissza, arra amerre a partot sejti...
Rose utána kiállt, szitkozódik, átkozódik, de a felet várat magára, ami végül elhaló halálsikolyként érkezik a nőhöz.*
- Hát ez igazán remek... Ennyi idiótát egyrakáson!
*Füstölög tehetetlenségében. Finom, selyem ruhája megtépázva, a ködtől nyirkosan tapad a testére. Tüdeje mind szaporábban követeli a levegőt, s a végtagjai sem képesek bírni ezt a fáradtságot a végtelenségig. Lágy szellőt csal magához, finoman oszlatva valamit a ködön, mélyet lélegzik a sós levegőből. Nem kérdéses, a tenger felől érkezett.
Ez a tény, talán mégjobban kizökkenti, hiszen mindeddig háta mögött sejtette a tengert, az azonban jobbjáról lehelte sós illatát.
Maradék erejét összeszedve, hátatfordít a partnak, és újult elszántsággal veti magát a kócos dzsungel karmai közé.*

*Kacagása meegtölti a teret, visszhangzik, az ellibbenő árnyékok pedig egyre szaporábban keretezik Rosettet. Mikor az egy pillanatra megtortpan, közvetlen arca előtt egy sunyin mosolygó arc jelenik majd, majd foszlik ismét köddé.
Rosette továbbhaladtával az erdő, mintha ellenséges parazitaként tekintene rá, mint például, hirtelen levágódó indák, földből előtörő gyökerek, melyek nem is a nő életére kívánnak törni, mindinkább a lehető legkellemetlenebbé, elviselhetetlenebbé tenni eme kiruccanását.
Az egyik fa vastagabb ágán trónol Faustus, karbatett kézzel, s fejedlmien figyeli a nő küzdését az erdő ellen. Immár látható alakban, s a köd is visszahúzódni látszik, már csak a vadon és a sötétség fogja körül Rosettet. Nem szólal meg, egy pisszenést sem ereszt. Figyelmesen vár, amíg a nő észre nem veszi őt*

*Bukdácsol, botladozik, miközben sűrűn szidja az erdőt, meg az anyatermészetet. Megemlíti párszol az ősöket, meg a kínzója anyját, de küzdelme az erdővel annyira leköti, hogy kénytelen teljes figyelmét a talajra, s a támadó indákra fordítani. Minden figyelme ellenére azért sikerül néhányszor elvágódnia, újabb szitokrohamok erejéig.
Átfut az agyán, hogy Darla, most biztos kimosná a száját, de azért nem zavartatja magát.
Legközelebbi bukfence minden esetre letaglózza. Egy inda deréktájt vet gáncsot, amin ügyesen átbucskázik, s ha már a földön van, megenged magának egy szusszanásnyi pihenőt.
A magasban, trónolva megpillant egy felettébb jól mulató férfit. Nem kell több, hogy rájöjjön kihez van szerencséje. A kínzója vidoran figyeli, árgus szemekkel felfelő ívelő ajkakkal...*
- Szemét... a magasból könnyű... leszedlek én onnan!
*Dühöngi és állásba tornázva magát gyengéd, mad viharossá fokozódó szelet hív segítségül a férfi ostromára.*

*Próbálja, de nem tudja megállni, hogy ne röhögje ki Rosette szánalmas próbálkozását ezzel a szél mutatvánnyal.*
- A cirkuszban esetleg nagyot aratnál ezzel a számmal, babám, hozzám viszint kevés lesz! *kacsint, majd lassan, minden megerőltetés nélkül felegyenesedik az ágon, s mániákus tekintettel fürkészi Rosette arcát*
- Tényleg azt szeretnéd, hogy lemenjek? Biztos? *kecses mozdulattal lelép az ágról, majd a fűz hosszú, leveles ágai azonnal lábai elé vetődnek, hogy biztonságban földet érhessen a druida. Így is történik, talpra érkezett, majd miután az ágak visszahúzodtak helyükre, a nimfáhz lép, s lágy mosollyal az arcán, kissé félredöntve a fejét így szól:*
- Leányom, fajtád szánalmas gyengeségétől inkább vérzik szívem, s lobbant lángoló gyűlöletbe, mint hogy sajnáljalak. Híg véred arra sem elég, hogy meghalld Gaia hangját, hogy érezd magad körül a természet zizzenését, hallgass hívó, segítő szavára. Mint holmi vadállat gázolsz végig rajta, s pusztítod, mintha jogod lenne kárt tenni bennük. Ez az erdő, ahol te most állsz nimfa, én magam vagyok.

*Már éppen azon van hogy elámuljon, amikor felfigyel a férfi lekicsinylő hangjára..*
- Tudod kit nevez a leányodnak vén szatír. Nem érdekel, tőlem dughatod a fáidat, én csak kiakarok innen jutni!
*Füstölög mérgében, s még csak fel sem próbálja fogni miről hadobál neki a férfi. Híg vér? Milyen lenne más?*
- Nos, ha már ennyire összebarátkoztunk megmondhatnád a fáidnak hogy ugorjanak arrébb, amíg kikecmergek innen, utána nefélj többé nem látsz szilárdvérű... vagy mi.
*Végig méri a férfit, tetőtöl talpig, s meg sem lepődik hiányos öltözékén. Egy vadember akarja őt, aki palotákhoz, udvari élethez szokott, megtanítani arra, miért jó a természet?! Hallgassa Gaia hangját a halom szűz a szentélyében...*
- Szóval? Nem érek rá egész nap...

*Csípőre teszi kezét és véigméri a nőt.*
- Úgy látom, téged sem az eszedért kedvelnek. De ha mégegyszer szádra mered emelni a fáimat, esküszöm, hogy itt helyben kitépem a nyelvedet! *nincs fenyegetés hanjában, teljesen nyugodtan, természetesen mondja ezeket a szavakat. Lassan, Rosette homlokán gyöngyözni kezd a veríték, majd teste többi részén is folyamatnak indul az izzadság. Faustus ajkai közül kis fuvallatot fúj Rose felé, majd hirtelen eltűnik. Gallyak reccsennek a földön, halk neszek a levelek csörögnek, majd ismét feltűnik Rose háta mögött.*
- Egy senki vagy te, méghogy a természet pásztora. Őseink ha látnák milyen fattyakat nemzettek, a szégyentől nem nyugodna lelkük. Söpredék vagytok mind, kiket el kéne takarítani. De nefélj leány, te is csak a természet része, majd visszafogad magába, s elbomlasz mint a falevelek. Hát miért ne gyorsítsuk meg a folyamatot? Sok pusztítást okoztál az erdőmnek, belőled pedig sok-sok táplálékot tudna előállítani a föld. Na mit szólsz? Remélem a véred nem mérgezi majd meg a talajt, de ahogy érzem, eléggé bűzlik.

*A férfi hangjától hideg futkos a hátán... El tudna képzelni ennél sokkal kellemesebb helyet, de a rágalmakat, már csak azért sem hagyhatja szó nélkül.*
- Az eszemért, valóban nem kedvelnek, inkább félik, ha úgy tetszik. Nem értem milyen pásztorokról hadobálsz, de tisztázzuk, nem is érdekel! Ami meg a mocskos gazaid táplálását illeti, két szó: víz és fény! Na ha már ilyen jól elcsevegtünk, mennék is, vár haza a "nyájam"
*Szavai ellenére néhány pillanatig még áll, tépelődik, kérjen e újra segítséget, de büszkesége nagyobb annál. Nyirkos haját hátradobja, selyem ruháját comtőig hasítja, majd elszánt tekintettel, újultt erővel veti magát a rengetegbe, nem túl sok sikerrel. Mindenesetre egy szót sem panaszkodik. Már csak azért sem...
Botladozásai közben végig a hátán érzi az idegen tekintetét.*

- Gondolod olyan könnyen megszabadulsz tőlem? Naív vagy gyermekem, a bűntetésed vár reád. *Rosette lábai alatt megnyílik a föld, a fa, amelyik pont a törésvonalon állt, belezuhan a mélybe, s ha a nimfa nem elég ügyes, hogy megkapaszkodjon, bizony ő is a fa sorsát követi majd. A fák ágai hajladozni kezdnek, a vékonyabb, leveles ágak ostorként csapkodnak a levegőben, mintha óriási erejű szél hajlítaná azokat. *
- Te nem becsülöd, nem tiszteled természetanyánkat. Ő adta az életed, az ruházott fel az erővel, melynek, hát mint tapasztaltam hiányában vagy, de mindenért, amiért hálás lehetsz, az mind az ő ajándéka. Te pedig, önző és hisztis gyermekként pusztítod a környezeted, s lehet, hogy a szájalásban, gyilkolásban Úrnő vagy, de egy nulla vagy a természet számára. Mit tudsz te róla? Saját magad sem ismered, létednek nincs értelme. Hát mond, miért hagyjalak hát életben? Egy jó okot mondj.

*Ép hogy megkapaszkodik az instant szakadék szélében, de feltornázni, már nem sikerül magát. Dermedten pillant fel a férfire, csendben hallgatva szavait, majd átgondolva a hallottakat hümmögve bólint.*
- Értem a dilemmád faimádó, de valld be, azért beszélgetsz velem mert egyedül vagy. Jó ok? Unatkozol?
*Szenvtelenül pislog fel, egyre gyengülő karjai nem bírják már el sokáig fáradt testét. Mindenesetre, ha ezt túléli, egy hétig tartó izomlázat kap majd cserébe.
Kezei meg megcsúsznak a sikamlós széleken, erőtlen ujjai elfehérednek a görcsös kapaszkodástól.
Lassan, vérfagyasztóan vánszorogva csusszan le egyik, majd másik ujja egymás után, míg végül már csak egyetlen kezével tartja magát. Segítségül hívná a szelet, de az nem jut elég gyorsan át a sűrű növényzeten...
Vet egy utolsó, dacos, mégis kérlelő pillantást a férfire, mielőtt kicsúszna kezei közül a talaj.*

- A társaságodból épp elég volt ennyi is, kedves. Nem fogsz hiányozni, s az erdőnek most nagyobb szüksége van rád, mint nekem. S gondolj bele, oly szerencsés vagy, hogy visszatérhetsz Gaia anyánk szerető keblére megpihenni. Légy hálás, nimfa! *Még figyeli egy darabig közömbös arccal, miként küzd az életéért Rosette, de mielőtt lezuhanna, a föld megremeg, s egymás felé rétegződve kitölrik a szakadékot, s feltornázzák a nimfát is a felszínre. Ám a földből kinövő gyökerek rátekerednek a csuklójára, bokájára, nyakára, s törzsére. Az izzadása egyre intenzívebb, s mit eddig természetes folyamatnak hitt, most megtapasztalhatja mennyire is természetes, minek Faustus nagy szakértője.*
- Ha akarom a testedben végbemenő folyamatokat is befolyásolhatom. Te is ugyanúgy a természet része vagy, mint ezek a fák itt. Vagy a szél, aminek olyan nagy rajiongója vagy, s mégis annyira ügyetlenül bánsz vele. Nem tiszteled. Eszközként használod, de nem hódolsz meg előtte, s hatalma előtt. De mit csodálkozok ezen? Hiszen, hígvérű vagy, egy korcs nimfa. Mit tudsz te a természetről, mit tudsz te Gaiaról? *ha nincs valami jó szövege Rosette-nek, amit betud vetni rövid időn belül, végül teljesen kifog száradni*

*Már-már azon van, hogy visszakéri a zuhanást, e helyett a kínzás helyett, de büszkesége foglyaként némán tűri a férfi szeszélyeit. Amennyire béklyója engedi, megemeli kezét,hogy hunyorogva szemegyüre vegye mitől olyan különleges a faimádó. Néhány pillanat töredékig a sűrű levegőkapkodásról is megfeledkezik, erős légszomjat keltve magában kis bakijával.*
- Mi a franc vagy te?! *Kifakadása, inkább csupán fennhangú suttogásként hagyta el ajkait. A nedvei távozásával intenzív szédülés lesz rajta úrrá, minden porcikája gyengén, szinte használhatatlanul pihen béklyóiban.*
- Igen is, jól bánok a széllel... tisztelet, ugyan már, ez csak egy eszköz az istenért!
*Makacsul keresi a férfi jeges tekintetét, nyomatékosításként szavaihoz. Hiszen mi lenne más, mint eszköz, mint egy kecses fegyver, ha úgytetszik. Csak ennyi, és semmi több. Mindent tud, mindent amit valaha, Darla tanított neki. S ha valamiben rendíthetetlenül hisz, az saját ereje.*

*Odasétál Rosette-hez, s legugol mellé. Sajnálkozó pillantása mindent elárul a nőnek.*
- Ugye ezt te sem hiszed el, amit mondasz? Annyira nagyra vagy képességeddel, s ha csak töredékét ismernéd annak, amit én tudok róla. Én ismerem a levegőt nimfa, szólok hozzá. Segítségét hívom, nem pedig parancsolok neki. Amit te művelsz, az csak egyszerűen a származásodból eredő varázslat, de arra már képtelen vagy, hogy mesteri szintre emeld. Hogy mi vagyok én? Eleink hiearchiája szerint Táltos. Kitalálom, gőzöd sincs milyen titkokat rejt ez az egyszerű kis szó. Nem csodálom, te már annak a gyalázatos főnixeknek a gyermeke vagy, kik ostoba módon elbutították leszármazottainkat. Közöd sincs a természethez, minek védelmére teremtődtél. Mi druidák és nimfák, azért vagyunk ezen a világon, hogy őrizzük Gaia anyánkat, cserébe ő megengedi, hogy keblén létezzünk, szabadon élhessünk. Te méltatlan vagy az életre. Érzem benned az erőt, a képességet, hogy igazi nimfa lehess, ne csak halvány, ócska másolata mint, ami most vagy. De mindhiába *végigsimít Rosette haján, majd felegyenesedik és járkálni kezd a nimfa körül*
- Nem vagy rá méltó.

- Cöh... *Többre nem is futja erejéből. Gondolataiba merülve pillant fel a sötét lombkoronára, ám az rejti, nem mutatja magát. Megbújik a sűrűn gomolygó ködben.
Próbál emlékezni, mindarra amit tanult, amit a tiltott szárnyban olvasott, de a táltosokról, vagy hasonló képességekről, még csak említést sem tett semmi, vagy senki ezelőtt. Emlékei közé tolakodik az a különös nő a cellában, aki csakugyan hasonlóan kezelte egykor. Borzadva néz ismét a felé magasodó férfira.*
- Amennyiben távol tartod tőlem az ajkaidat, fröcsögheted a hülyeségeidet, per pillanat egészen kellemesen el vagyok... *Elnehezült végtagjai, kimerültsége egészen a tetőfokára hág. Már nem küzd, csak pihenni akar.
Az erejére, hiúságára mért csapás azonban nem hagyja nyugodni, szemeiben elszántság tükröződik, s ha másra nem is, arra még van ereje, hogy egy ügyes kis széláramlattal maga mellé döntse a táltost.*
- Így közelről... elég átlagosnak tűnsz. *Vigyorog, majd lehunyja szemeit, mintha csak az ágyában feküdne. Aludni készül.*

*Rosette szervezete lassan kezd egészen kiszáradni, hiszen a belőle párolgó nedveket, főleg a vizet szűri ki, ami nélkül pedig bizonoysan elpusztul szegény pára. Amit idézett légáramlatot a nimfa, kellemes meglepetésként érte, de hogy lássa, milyen silány próbálkozás is ez, felerősíti, az oly nehezen hívott szelet a területén kívülről. Nincs szüksége szélre, hogy vihart kavarjon, nincs szükségre külső segítségre. Lehunyja szemeit, s gondolatban megszólítja a körülöttük lévő levegőt. Az, mintha megmozdult volna, örvényleni kezd körülöttük, majd egyre erősebben és erősebben, s gyengébb tornádó mondjára alakítja ki tölcsérét, kapja fel a leveleket, az elhullot talajon lévő terméseket. Rosette-t tartják a gyökerek, ő pedig magabiztosan áll, kimérten, rideg tekintettel. Egy pillanat, s elcsitulnak a szelek. Az erdő ismét csöndes, nyugodt, átvedte a hatalmat a párás, nyomott levegő. Elcsitult a vihar, minden békés.*
- Érzed a harmóniát nimfa? Ezt a végtelen nyugodtságot? Ez a béke, Gaia szeretete. Belőle fakad, s szeretete egyre nő, minél többen tisztelik őt, imádkoznak hozzá!

*Lehunyt szemein át érzékeli először a változó levegőt, a viharos szelet, és nem kell csalódnia. Lassan kinyitja elnehezült szemhéjait, egy csalódot mosoly erejéig még a férfi magabiztos tartására is felfigyel, majd egy kisebb kacajjal bólint.*
- egy-null oda.
*A szárasság lassan elviselhetetlenné fokozódik, s amin jónéhány perce ügyetlenül ügyködik, most kicsúszik a kezei közül. A levegőből nem sikerül összegyüjtenie a vizet teljesen, és amit mégis, az sem ér célt, csupán néhány csepp jut el az ajkaiig.
Szeme sarkából a férfi szánakozó pillantását figyeli. Legszivesebben kikaparná őket, egész életében nem alázták még meg ennyire, most mégis tehetetlenül fekszik gyökerek béklyóiban..
A harmónia helyet dühöt, a szeretet helyett pedig gyűlöletet érez, mind mind a férfi iránt, de halványodó eszmélete csituló kedélyeket vonz maga után. Az ismeretlen béke halvány mosolyt csen szarkasztikus vonásai közé.*
- Közöd? *Vicsorog mégis faimádó kínzójára.*

*Csalódott sóhaj szakad ki tüdejéből, majd lassan visszahúzódnak a gyökerek, a nimfa kiszárításának merénylete pedig abbamarad. Nem segít rajta, hogy megelőzze a kiszáradást, ha nem jut hamar folyadékhoz a nimfa, akár bele is halhat. Hátat fordít neki, s válla fölött visszafordulva elbúcsúzik*
-Reménytelen vagy. Be kell valljam, reménykedtem kissé, hogy találtam valakit, akit taníthatok, de nem te vagy az a személy. Kizárt. Régen én voltam a legnagyobb nimfák és druidák mestere, akik a legtöbbre vitték. De amint a főnixek megjelentek, felborult az egyensúly, s a harmóniát felváltotta a háború. Így a tudás, melynek jómagam birtokosa vagyok felbecsülhetetlen kincsnek számít, mely csakis olyasvalaki kezébe való, ki méltó Gaia anyánk szeretetére. Belőled nem lesz nagy nimfa így nem is vesztegetem rád tovább az időmet. Nincs benne semmi, ami egy nimfát nimfává tesz, egyszerűen csak szerencsétlen gyermeke vagy valami hígvérű keveréknek. Most pedig takarodj az erdőmből. Nem kívánatos személy vagy, s ha tovább pusztítod az élővilágot, nem fogom megakadályozni, hogy bosszút álljon rajtad. Viszlát nimfa, többé ne lássalak.