Sziklás part

Rettenetes, robosztus sziklákkal szabdalt part szegélyezi a sötét vadont, sűrű gomolygó ködbe burkolva a sziklás peremvidéket.
A rohanó, habos hullámok roncsokat ringatnak, uszadék fákat hordoznak a viharos vidéken, hirdetve a titokzatos szigetrész kegyetlen vendégszeretetét...

*Pocsék hangulatban, megtépázva, rongyokká vált ruhájában ácsorog derékig a vízben, uszadék fákat keresgélve, hogy aztán kénye-kedve szerint dobálhassa vele azt az átkozott erdőt.*
- Rohadj meg faimádó... Se hajó, se kiút, se egy épeszű mondat! *Morog fennhangon feltűnően jót mulatva ha éppen eltalál egy-egy fát.*
- Igenis teljes értékű nimfa vagyok! Semmi baj a véremmel! Hallod?! *Kiabál torka szakadtából. Engesztelhetetlen, lebiggyesztet ajkai kislányossá varázsolják, egyébként feszes, szigorú vonalait.*
- Tudom használni a szelet... a levegő a lételemem... *Motyogja inkább csak magának, közben azért elhajít még egy uszadékfát, ami egészen jó állapotvan van, a többihez képest. Bíbor festése azonnal elárulja, hogy az bizony a saját hajójából való, így aztán még erősebben sikerül a szerencsétlen erdőre támadnia. Az uszadék darabot, mint mindent általában elnyeli a sötét erdő, kétségek között hagyva a lányt, vajon eltalált e valamit, hát tovább keresgél kicsinyes "bosszújához".*

*Természetesen továbbra is figyelemmel kíésrte Rosette-t, hiszen tudta, hogy a szolgálói nélkül képtelen elhagyni a szigetet. Ahogy várta, hiszti roham a vízben és gyerekes módon próbálja felbosszantani, hogy visszajöjjön. De mielőtt bevonulna, még elszórakoztatja kedves vendégét.
Távol a nimfától a vízben szemléli, beleolvadva a folyadékba, teste átlényegülve a vízzé, s így mintha ő maga lenne a sós tenger, képes irányítani azt. Burokszerűen kúszik fel a víz Rosette lábain, majd szép lassan ellepve annak teljes testfelületét, arcát is beleértve, egyedül szája marad szabad. A víz még csak finoman burkolja, kavarog, talán hideg sikamlóssága lehet kissé kellemetlen, aztán hirtelen morajlani kezd a tenger, viharfelhők gyülnek Rose fölé, természetesen elborítva a teljes erdőt és a tengerpart egy részét is. Aztán mintha az ég dörögne, egy kísérteties hang szólal meg dörgés és villámlás kíséretében.*
-Azt mondtam, hagyd el a szigetet azonnal, különben nem állok jót magamért. Mit keresel hát még itt?

*Egy pillanatra még lélegezni is elfelejt, a különös jelenséget figyelve. Ez biztosan csak káprázat, bizonygatja magának, de a férfi hangja egészen a lelkéig hatol. Erre valóban képes lehet valaki? Egyetlen ember uralhatja a földet, vizet és szelet is? Hiszen az egyik szolgálója szinte elégett! Lehetetlen, hogy mindenre képes legyen... Egyszerűen lehetetlen...
A válaszadással késik kissé, de csípős nyelve ettől semmit sem veszt szenvtelenségéből.*
- A vízben vagyok okostojás... eljöttem, vagy nem jöttem el a szigetedről?!
*Egészen beleremeg dühébe. Miért magyarázkodik egyáltalán?! Miért nem kezdett úszni, vagy bármit, csak ne itt legyen, de mégis... *
- Egészen biztosan megőrültem... *Motyogja alig hallhatóan az orra alatt, majd csupán levegőt venni használja a száját, ha már egyszer más lehetősége nem maradt. Reménytelen egy helyzet.*

-Ebben biztos vagyok. De ha nem bánod besegédkeznék a megőrülsed folyamatába. Takarodj! *az utolsó szót egy erős mennydörgés kíési, s egy villám csap be az egyik szikába, pontosan Rosette előtt, ami felrobban, s a törtmelékek szanaszét repülnek a tengerbe. A vízburok, ami befedi a nimfa testét, kezd egyre szorosabbá válni, egyre fájdalmasabban kavarog, s mintha kezdene egyre hidegebb lenni. Körülötte a víz teljesen elszíneződik, mintha fekete lenne, örvénylik, morajlik a lába alatt. Kezd egyre félelmetesebbé válni a helyzet, mintha a természet teljesen megőrült volna, viharfelhők, villámok, a tengert is mintha a düh motiválná.*
- Posszeidon sem tudna ennél gyönyörűbb vihart csinálni, nem igaz, nimfa? Érzed a felszabaduló energiát, ahogy átjárja a tested? A töltések teljesen megzavarodtak, izzik a levegő! Csak nehogy megrázzon egy kis áram... kellemetlen lenne ott a vízben...*amint ezt kimondja újabb villám sújt le egy sziklára, mi hasonlóan elődjéhez, darabjaira robbanva landol a vízben.*

*Most jött el a pillanat, hogy megfogadja saját szavait, mit mellesleg a szollgálóinak nap mint nap emleget..."Halgass, akkor tovább élsz". Rémülten veszi tudomásul, ebből a helyzetből bizony nincs kiút, így összeszorított fogakkal tűri a víz jeges börtönét. Bár szótlan, tekintete elszánt marad. Jeges rémület és kitartás keveréke küzd egymással foglyul ejtett testében, de nem, ő nem fog meghunyászkodni. Nem... hacsak érdekei úgy nem szolgálják. Márpedig itt nincs választása, a férfi kezében az élete és pont, nincs válaszút...
A víz szorítása kezd kellemetlenségeket okozni, mellkasa egészen összeszorul a burokban, nehézkes lélegzetvétele csaknem fuldoklássá fajul. A levegőhöz fordul, hívja, parancsol, de az nem siet segítségére, nem tölti meg kifacsart tüdejét, az egész sziget, és környéke, egyként hallgat a férfi parancsára... vagy kérésére?...
Már csak a feltételezés is jeges zuhanyként éri. Hát itt a vége? Pont így? Az nem lehet. Egyszerűen nem... Ajkait lemondó, levegőért könyörgő hörgés hagyja el, miközben az utolsó mentsvárba kapaszkodik. Némán kérlel, feszülten várva a számára oly kedves elem döntését...*

*Nem akarja tovább húzni az időt, a természet erőit felhasználva, egy lökést idéz Rosette felé, aminek hatására az nekivágódik egy sziklának, s azonnal eltűnik róla a vízburok. Természetesen a víz mély, ha elájul bele is fulladhat, s a tenger jelenlegi helyzetéből ítélve, ha nem akar megfulladni, remek úszónak kell lennie. Mintha esne... ó igen, először még csak pár csepp, aztán zivatarként ömlik . Ez is Faustus műve talán? Lehetséges. A természet pásztora, Gaia gyermeke és védelmezője, kinek birtokában van a tudás, ellenben azzal a nővel, ki volt oly merész kiröhögni Gaia-t, Anyánykat! A vihar egyre nagyobb és nagyobb lesz, a szél csavarja a fákat, néha már azt lehetne hinni, hoy képes gyökerestül kitépni azokat. Faustus még mindig sehol, a tengerbe átlényegülve olvadt be a természetbe. Mintha ő maga lenne az.*
- Látom kezded megérteni. Sajnos túl késő. Gaia már vár. *ekkor hirtelen nevetés hallatszódik az égből, mintha körüljárná a teret, mindenhol ott lenne Faustus hangja, körbevenné Rosette-t, az égből, az erdőből, a tengerből... *

*A víz úgy öleli körül, mint valami végeláthatalan börtön. Se eleje, se vége, nem leli a kiutat. A természet, mint egységes, gyilkos birodalom áll a férfi szolgálatában, akinek még csak a nevét sem tudja. S ő, Rosette néma könyörgése süket fülekre talál.
Mindenhol a férfi jeges tekintetét érzi. Körül lengi, körbejárja egész lényével, de egy apró tölcsér valamilyen irányból utat mutat a felszínre.. Rosette elrugaszkodva, nagy lendülettel menekül a felszínre megtöltve tüdejét a párás levegővel...
Hogy mi történhetett, inkább csak sejti, mint tudja. apró kis örvénykéje továbbra is mellette viháncol a vízben, majd ahogy jött, úgy lebben tovább.
Döbbenetében még menekülni is elfelejt, hisz a számára oly kedves elem mégsem hagyta el őt.*

- Mondj egy okot nimfa, csak egyetlen egyet, hogy miért ne sújtsalak halálra nyomban egy villámmal? Vagy fojtsalak bele a tengerbe, s hagyjam hadd tépjék szét testedet a cápák? Érzem rajtad az élniakarást, bűzlesz a gőgtől, hiúságod már szinte tapintható. Hálátlan vagy és szenvtelen. Fogalmad sincs Gaia kultuszáról, félek még csak nem ismered Földanyánk történetét. Hát miért hagyjam meg életed nimfa? Mi van benned, ami elég értékes ahhoz, hogy ne küldjelek a Másvilágba? *még mindig esik, de már enyhébben mint az előbb. A tenger továbbra is küldi súlyos hullámait a szikláknak, immár céltalanul csapkodva azokat. A szél mit sem veszített erejéből, s a tenger vize is egyre hidegebbé válik. *
- Azt ajánlom igyekezz a válasszal. S jó indokot mondjál. Nincs türelmem tovább hozzád. Adtam rá lehetőséget, hogy távozz a szigetemről, mégis maradtál.

*A férfi szavai süket fülekre találnak, egyé olvadnak az eső morajával, s bár Rose igyekszik felfogni, mégsem ér el egyetlen szó sem hozzá.
Keresi őt, de látni nem láthatja, ő a víz, a sziklák, a viharos szél...*
- Hol vagy? *Suttogja válasz helyett kíváncsi áhitattal, mint egy gyerek, aki először hagyja el a biztonságot rejtő udvart, kémlelve az ismeretlen, új csodákkal kecsegtető horizontot.
Merengéséből a fagy rángatja vissza. Végtagjai dermedten küzdenek a fennmaradásért, de a jeges víztömeg minduntalan maga alá gyűri, bábként rángatja.
Halványan tisztában van vele, hogy mentegetőznie kellene, s amint összeszedei magát elszánt tempózásba kezd a part felé, kísérlete azonban meddőnek bizonyul, a táltos nem ereszti el. Egy méretes hullám újfent legyűri a víz alá, majd tovább áll a felszinre engedve Rosette fáradt testét.*
- Várj... *Zihálja időhúzásként.* - Igazad van... belátom, semmit nem tudok Gaiáról... Anyánkról, de ha valóban az "anyánk", bárhogy nevezel is, de pontosan olyan vagyok mint te... Tudatlannak mondasz, és büntetsz, holott taníthatnál... *Kérlelően pillant körbe, csak reménykedhet, hogy a férfinél is célt érhet betanult, negédes szavaival.*

*Az eső egyre esik, a szél mintha megőrült volna, csavarja a fákat, bár még egynek sem esett komolyabb bántódása nagy rá a veszély, hogy előbb-utóbb röpködni fognak itt gyökerestül az évszázados tölgyek. Még a föld is beleremeg ettől az embertelen vihartól, valószínűleg Nimphadirah lakosai még életükben nem láttak ilyen nagy égi háborút. S ez még semmi, ahhoz képest, hogy Faustus mire lenne képes, ha nem féltené úgy önmaga nevelgetett és dédelgetett erdejét. Egyszerre csak aláb hagy a vihar, eláll a zivatar, nincs több dörgés, villámoknak nyoma vész. A sötét felhők sebsen mozogva húzódnak el, s adják át a eget a hófehér pamacsoknak, melyek szikrázva engedik át a napfényt. Ritka e pillanat, hiszen Utgard mindig is olyan volt, mint ahol soha nem sütne a Nap, nem lenne élet... Érezhető az ionok által okozott nyomás, az elnehezült levegő, a felgyülemlő energia szétszóródik a térben. A tenger is felhagy morajlásával, a víz újra visszanyeri szikrázó kékségét, majd a táltos halványan, majd egyre erősödve kirajzolódik az egyik magasabb sziklán, amint szigorú tekintettel néz le Rosette-re.*
- Azt kéred, hogy tanítsalak? Mi okom lenne rá? Nem mutattad bizonyítékat annak, hogy bármi érdeklődés is lenne benned a régi tanok iránt. Sőt, gyanítom a képesség sincs benned. Győzz meg nimfa. Ha nem vagy rá képes, menj el. Ha az utóbbit választod, akkor addig tedd meg, míg újra fel nem dühítesz, s akkor nem fogok kegyelmezni. Még a fáim biztonságát is megkockáztatom.

*A vihar csitulása reményt ébreszt benne, némi megnyugvással simogatva lelkét. Ha ezt élve megússza, lesz mit mesélnie az unokáknak. Unokák... na igen, otthon várják dédelgetett kis tervei, és az esély adott. Elmehet, és ha szerencséje van fel is veszi egy hajó, elvégre Délosz és Asgard között a legmagasabb a viziforgalom.
Hátat fordít a férfinek, ha eddig nem ölte meg, hát nem aljasul, hátulról végez majd vele. Gyors tempóval távolodik, és nem is állja útját semmi, csak az a bizonyos didergés. Egész lényén végigfutó reszketés. Izgatott hát persze, hiszen itt van a lehetőség, hogy ereje teljében legyen, hogy megismerkedjen valami hatalmassal. A tudással, vagy mehet haza...
Még elméje nem jut dűlőre, mikor már csak lebeg a víz tetején. Lendületét elvesztette, akaratereje sem áll már a pártján. Meggondolatlanul fordul vissza az idegesítő, férfi felé, ajkain egy számító, ám reményteljes mosollyal.*
- Beszűkült látóköröd ellenére? Mióta nem jártál fajtád között? Meggyőzésre vársz, de nem adsz esélyt. *Jól meggondolt szavaiból kiszűri a élces megjegyzéseket, bár nem rest közölni, a vélt hiányosságokat.*
- Miért taníts? Mert képes lehetek rá, mert tovább adhatom, mert Nimphadirah érdekeit akarod, és azt szolgálnád... *Na és persze Rosettét, de ezt nem teszi hozzá. A lehető legártatlanabbul bámul a férfire miközben ügyetlenül kapaszkodik fel egy sziklára, hogy végre szilárdat érezzen magaalatt. *

- Kaptál esélyt, de nem éltél vele. * na igen, Rosette érvelése nagyon is meggyőző. Nimphadirah az elsődleges cél, hogy megismerjék múltjukat, hogy ismerjék a tudást, amivel eleik rendelkeztek, s újra olyan erős és hatalmas faj legyen Nimphadirah lakói, hogy elnyerjék az oly régen elvesztett tiszteletet a többi faj között. S most itt ez a nimfa, aki bár tudatlan és önelégül liba, de van benne remény. Ha sikerül őt meggyőznie és kellően kitanítania, ő tovább adhatja a tudást. Ő maga nem fog visszatérni Nimphadirah-ra, ezt már megfogadta. Itt van az ő helye, az otthona, s semmi keresni valója nincs a sok fiatal közt. Az ő ideje már lejárt, most rajtuk a sor, hogy kézbevegyék sorsuk irányítását. *
- Igazad van. Nimphadirah érdekeit szolgálnám. De még mindig nem vagyok benne biztos, hogy te vagy az a személy, akit eszközként használhatnék a cél eléréséhez. Mindegy, idő közben úgyis elválik. Rég öltem meg tanítványomat. *egy huppanással leugrik a szikláról, de zuhanás helyett lassan ereszkedni kezd a homokos parthoz, mintha lebegne, pedig csak a mágneses teret használja, hogy levitálhasson. Ez mind a természet.*
- Nos. Két dolgot leszögeznék. Egy: tőlem csak annyit kaphatsz, hogy megérted a természetet, ami körülvesz, ami a barátod, a társad, ami menedéket nyújt, s megtanítom hogyan használd föl azt, ahogy én is tettem az imént. De ehhez tisztelned kell. És itt jön a második pont, el kell menned Gaia szüzeihez, hogy tanulj Gaiaról. Nagyon fontos és elengedhetetlen ahhoz, hogy teljesen átlényegülve, megértsd tanaim. Az Istennő tiszteletén alapszik minden. A papnők ismerik a legjobban az Anyát, ők tudják a lehető legnagyobb pontossággal elmesélni, ki is ő valójában és miért fontos számunkra. Ez a könnyebbik része... azonban ha nálam nem felelsz meg, elbuksz, nem fogok második esélyt adni. Egyszeri lehetőség, élj vele.

*Szemforgatva bámul a druida után, kelletlenül követve őt. Az iménti megpróbáltatások még erősen szorongatják testét, így meg sem próbálkozik a levitálással, a vízbe csobbanva evickél a partra Faustus után.*
- Tudod... ezzel mindössze egy problémám van. Még mindig Asgardon vagyok hajó és legénység nélkül. *Gúnyos mosolyt villant, amit aztán szélsebesen le is vakar ajkairól.*
- A bábom... illetve jelenlegi társam lánya a főszüzike... Nem mondhatnám, hogy kedveljük egymást... *Ártatlanul beharapja alsó ajkát, bár nem kis bizonytalansággal árasztja el a férfi kifürkészhetetlen arca. Olyan mint a többi, meggyőzhető, vagy átlát, a már lényévé alakult hazug álarcon?*
- Nos. Ha azonban feltétlenül úgy gondolod, hogy egy lehunyt kor "hígvérű" szüzei jobban megértik Gaiát mint te magad... *Úgy csavarja a szavakat, hogy a férfinek ne legyen kétsége abban, hogy Rosette a tudását kérdőjelezi meg, mégis elég óvtosan ahhoz, hogy ne találjon kapaszkodókat ha esetleg rossz néven venné..*

- Ne próbálkozz. Én is a szüzektől tanultam meg, amit Gaiaról ma tudok. Meg persze utána ő szól hozzám, hallom hangját, kommunikálok vele a természeten keresztül... hiszen ő maga a természet. A baj az, hogy te ezt nem érted. Nem tudod, illetve nem akarod megérteni. Hallod és felfogod amit mondok, de nem érted. Ezért kell elmenned a szüzekhez, nekem ehhez se türelmem, se kedvem. Tőlük kell tanulnod Gairaól. A magánéleti problémáid meg nem rám tartoznak. Nem is érdekel, old meg valahogy. Ahhoz, hogy én bármit is kezdhessek veled, ahhoz el kell menned a szüzekhez és tanulni. Nem győzöm ismételni magam... *felsóhajt, majd hátat fordít Rosette-nek és elindul az erdő felé.*
- Nem tudom, de nem is érdekel, hogy jutsz vissza Nimphadirah-ra. Hatalmas szél-boszorkánynak vallod magad, aki szerint tökéletesen uralod a szelet... hát rajta. Urald, ahogy akaord. De ha belefulladsz a vízbe, a te hibád, amiért túlbecsülöd a saját képességeidet. A szél kiisemrhetetlen, szeszélyes, akárcsak te... gondolom ezért is ment könnyebben a levegő elem elsajátítása, mint a többi. De ha nem tiszteled Rosette... soha sem lesz igazi társad. Maradhatsz még, meditálhatsz, ismerkedhetsz az erdőmmel, de amíg nem tudsz semmit sem Gaiaról, haszontalan vagy. Gaia a minden. Tanulj meg tisztelni Rosette, légy alázatos, vagy én teszlek azzá...

*Még időben harap rá ajkára, meggátolva szeszélyes indulatait. Egy percig nem gondolkozna, hogyan jut haza, ha nem lenne olyannyira fáradt, és ingerült. Faustus minden erejét felemészti. Sóhajtva huppan le a földre.*
- Ismerkedés alatt érted azt, hogy nyugodtan vágjak ki pár fát és tákoljak valamit? *A jól ismert szempillarebegtetés rájátszott formája, nyomatékosításként elveihez. Ha Faustus tisztelet akar, azt ki kell érdemelje. Vagy követelje... ezt azonban Rose legszentebb szándéka kikerülni, még ha "szerény" személye voltaképp provokatív is.*
- Legkésőbb másfél nap és itt vagyok. Ha minnél hamarabb el akarjuk kezdeni akkor majd útközben tanulok. *Azt kifelejti tervei beszámolójából, hogy szándékában áll elrabolni egy szüzet, lehetőleg Sheenát, méghozzá, a hajánál fogva, bár ha jobban bele gondol, botor lépés lenne. A főpapnő után egész Délosz feljajdulna. Egy ismeretlen senkit kell hoznia, azt legalább nem kell visszaszolgáltatni. Majd úgy ügyeskedik, hogy valkűr támadásnak tűnjön...
Ledől a partra, hogy kipihenje Faustust, és a férfi után pislog kíváncsian. Egyedül, magányosan él, és mégis mindenkivel kíméletlenül végez, ahelyett hogy társaságra vágyna. Megfejthetetlen rejtélyként tornyosul felette a férfi, akaratlanul is megfejtést követelve Rosetól.*

Izzadságtól bűzös, hájas férfi volt. Félt tőle… reszketett. De tenni semmit sem tehetett. Eladták és ez ellen ő szót nem emelhetett. Csak egy rabszolga volt, különös rabszolga nimfa léte miatt és ami még ennél is értékesebbé tette, hogy szűz volt. Hihetetlen odaadással szolgálta Gaia-t, kit magának az életnek tartott és köszönettel járult elé minden nap. Azonban azóta hogy megvásárolta őt ez a mit sem tudó, műveletlen barom nem tudta megtenni. Nem róhatta le tiszteletét csak néma imák keretében amikor a férfi nem látta őt és volt pár szabad perce.
Tudta, hogy előbb-utóbb eljön majd a nap. Tudta hogy nem érdekli a gazdát akarja e vagy sem. Erőszakot vesz rajta és elrabolja tőle ártatlanságát mellyel minden nap Gaia előtt adózott. Tiszta lény volt, hű gondozója az Istennő teremtményeinek. És most mikor az alkoholtól részeg férfi föléje hajolva tépte le ruháit, még most sem hibáztatta az Istennőt akit tiszta szívvel szolgált és szeretett.
És Gaia nem hagyta veszni a fiatal lányt… mert az volt még, szinte csak gyermek. A tenger hullámai vadul csaptak le a hajóra, ripityára törve, megsemmisítve és a halálba taszítva a részeg tengerészt. De őt… Sairah-t megmentette. Édesen simogató hullámok ölén vitte partra a láthatatlan erő és szelíden bíztatta járásra a mezítelen nőt, be az erdő sötétjébe, de nem félt. Érezte ő a törvényszerűséget. Finoman lépdelt, ügyelve az alatta elterülő avartengerre, jól ismerve annak csodáit. Aztán mikor már túl fáradt volt, hogy tovább haladjon, egy vastag tölgy tövében lelt menedéket – az erdő pedig mintha csak megsajnálta volna a gyermeket fonta körbe aranyló ágakkal, ébenzöld levelekkel takarva el őt és adva megnyugvást a túlontúl tiszta léleknek. Ő pedig megpihenve hajtotta álomra a fejét.

*Érezte, látta a part felé közeledő hajót, rajta a legénységet, a részeg férfit és Gaia papnőjét. Megfogadta, nem avatkozik bele Nimphadirah ügyeibe, de ez most más, hiszen egy szűzről van szó, Gaia Istennő hívéről. Nem is kell megerőltetnia magát, hogy elintézze a hajót, s ezáltal jó szolgálatot tesz az Istennőnek. Egy tölgy tövében meditál, elméjét megnyitva szólítja a vizet, a végtelen tengert, segítségét kéri. Nemsokára vihar kerekedik, a tenger vad morajlása, méteres hullámok ostromozzák a hajót, ami megadva magát hullik alkotoelemeire, s süllyed a végtelen mélységbe. Most már csak a szüzet kell kimenteni, nem okoz gondot, a víz segítőkészen sodorja partra a testet. Amikor a papnő felébbredt és útnak indult, természetesen nem bízta a véleltenre, apró trükkökkel, fortélyokkal úgy irányítja Sairah-t, hogy nála kössön ki. Megnyitja, elzárja az ösvényt, a légáramlattal vezeti, mideközben lótuszülésben meditál. Évszázadok óta nem találkozott egy papnővel sem, hiszen mióta elhqagyta a szigetet, senki nem merte meglátogatni a szigetet, s aki mégis volt oly balga, hogy idemerészkedett, többé nem távozhatott. De nem lenne se szíve, se mersze bántani egy papnőt, az egyetlen csoport, akik még kiérdemlik a tiszteletét Nimphadirahn. Felkészülve várja a találkozást, hiszen most mindent megtudhat előző otthonáról. Az előző vendége Rosette, nem volt valami kellemes vendég, s nem is maradt túl sokáig, de amúgy sem az az alkat, akitől szívesen hallgatná meg Nimphadirah históriáját*

Sokáig aludt… hagyta, hogy az erő melyet Gaia anyja erejének hitt, körbefonja testét és békére leljen. Távol volt a bűzös s mocskos emberektől kik láncra verték, éheztették, megverték… de valahogy sosem gerjedtek a tengerek akkora haragra mint most.
És pár órának tűnő perc után mikor felébredt fáradtan ugyan de meghajolva az Istennő akarata előtt indult tovább a lába alatt tekergő ösvényen még meg nem botolva a férfiben esett hasra. Gyorsan összeszedte magát és a levelek kérését meghallva fűztek nyomban ruhát mezítelen testére.
- Bocsásson meg kérem! – volt hangja szelíd suttogás mégis a lélektükrök mélyén nem titkolt félelem és könyörgés honolt. Már nem tudta ki akarja rabigába hajtani és eladni mint nimfa, mint értékes áru, érintetlen teremtés… nem tudta ki a férfi csak egyet tudott: hogy férfi, és hogy a férfiak közül eddig egyet sem ismert ki erőszak nélkül érintette vagy szólt volna hozzá.
- Uram, kérem én nem akartam… - támadott fel ösztönösen a szél óvva a nőt, ki erejét alig ismerve fordult mindig tisztelettel és parancsok helyett kérleléssel az imádott természethez.

*Nem billen ki meditálásából, bár szerencsétlen papnő elvesztve egyensúlyát dől hanyat. Nem niytja ki szemeit, meg sem rezdül, csak mellkasa emelkedése árulkodik életjelekről*
- Csss nimfa. Maradj csendben kérlek, tiszteld a természet csöndjét! Hallgasd a fákat, a levelet suhogását, a madarak csicsergését... varázslatos nemde? *halvány mosoly dereng szája sarkában, nem erőlteti meg magát mosolygás terén. Még vár pár percet, s kinyitja szemeit. Fagyos tekintetét a nimfára emeli, szigorú arccal kémleli.*
- Üdvözöllek birodalmamban. *biccent fejével a nyomatékosítás kedvéért.*
- Remélem nem esett bántódásod az előbbi kis baleset miatt, ezt találtam a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy megszabadítsalak attól a halandótól. De áruld el nekem... *hangja szigorú, kérdőre vonja a lányt*
- ... egy szűz nimfa mit keres egy kereskedőnél? *az, hogy honnan tudja, hogy szűz, legyen elég annyi, hogy a táltosok megérzik, ha valaki tiszta*
- Amennyi időt elpazaroltál azzal az emberrel, beállhattál volna Gaia papnőihez. Nagy tiszteletben álló szüzek, akik a leghatalmasabb Isten, a Földanya szolgálatában állnak. Ne félj ennyire kérlek, szánalmat keltesz és egy nimfa minden, csak nem szánalomra méltó. A természet része vagy gyermek, ezt vésd az agyadba. *lehunyja szemét, s újra az eredeti pozíció, szögegyenes hát, törökülés, kezek a térden nyugszanak. Kezdi kissé zavarni, hogy mostanság túlzottan felkapott lett Utgard, bár titkon élvezi is a társaságot*