Sziklakert

/majd/

*Körültekintő óvatossággal sétál be a területre. Rég járt már erre, s azóta sokat változott az egész kert összképe, mintha eltévedt volna. Néhány szolga itt-ott sürgölődik, rendezgeti a növényeket, gyomlálgat meg stb, amit egy ilyen helyen kell. Azért a rengeteg változás ellenére megtalálja kedvenc kis részlegét, ahol egy sárkány szobrocska őrködik hűen és odaadóan a kövirózsák felett. Tekintete bölcs s tiszteletet parancsoló. Talán ezért szeretett bele lekvár ennyire. Néha, ha senki sincs a kertben, kérdéseket rak fel neki, megosztja vele gondolatait, felfedezéseit, ahogy gyerekkorától tette.
De mivel most nem társaloghat, csak elmélkedik azon, hogy mesterének az utóbbi időben nagyon megváltozott a viselkedése. Jobban szólva, fokozatosan vált ilyenné. Nem tudja eldönteni, hogy ez jó vagy rossz előjel és az oka is ismeretlen...

*Egyszerűen képtelen feldolgozni a tényt, hogy hűséges és legodaadóbb tanítványa, ki már lassan egy évszázada tanít, ő igazából a gyermeke, leánya, kit anyja elhagyott, s rábízta a sorsra, ki visszavezérelte hozzá. Mily kegyetlenek az Istenek, hogy eddig ebben az idegesítő tudatlanságban kellet élnie, s abban a hitben, hogy egyetlen közös gyermeke Ilithyiával már csecsemőkorban elhalálozott. Elektrának persze nem Ilithyia az anyja, s aggódik is, mi lesz velük, ha ez kituódik. Nem, nem szabad megtudnia. De Electrának elmondja? Kétségek között örlődik, nem tud dönteni, mi lenne a helyes választás. Jobb lenne talán, ha hagyná ezt is a sorsra, s majd kiderül, ha ki kell derülnie... de hát Perla nem hiába mondta el neki.... a legrosszabb pedig, hogy most már nem tud úgy Elektrára néni, mint egykor. Már nem csak egy tanítvány a sok közül, ő a lánya. Tulajdon vére. ó, milyen régóta is vágyik rá, hogy gyermeke lehessen...
Teljesen véletlenül a ketben végződik útja. Eddig céltalanul bolyongott az épületben, a tér s idő teljesen megszűnt számára, ám úgy látszik az Istenek ismét beleszóltak tervébe. Elektra itt van. Pedig milyen régóta próbálja elkerülni a vele találkozást. Most már mindegy.*
- Ha itt tengeted egész nap az idődet, soha nem lesz belőled nagy nimfa! Ó ezek a fiatalok, mit tudtok ti a régi időkről? Mi éjjel-nappal az erdőket, ligeteket jártuk, hogy szót értsünk Gaiaval...

*Eme hanghullámok ismerős rezgései kellemes meglepetést okoznak számára. Kereste már Merifice-t napokkal sőt hetekkel ezelőtt, de sajnos hiába. Most pedig itt van és Elektrát az sem érdekelné, ha pofonnal indította volna a kommunikációt akár most akár az elmúlt időkben, csak indította volna valahogy ...
Hirtelen azt se tudja mit reagáljon, hogy reagáljon. Agyán gondolatok hosszú sorozata fut át minden lehetséges ok okozati tényezőről,mégsem jut semmire az elmúlt idők furcsaságaival kapcsoaltban.
Talán a szégyen, talán tényleg nem elég jó még nimfaként, talán nem fejlődik elég gyorsan. Kétségek közt örlődik már azóta, hogy megismerte mesterét. Folytonos bizonyítások és erőlködések már elveszik a józan eszét. Úgy dönt nem is erőlteti tovább a megfontolt cselekvéseket és kérdések feltételét, átvált spontán módra. *
- Én jelenleg veled szertnék jobban szótérteni ... *Megfordull s szemben áll Merivel, kétségbeesett tekintetekkel mered rá.*

- Velem akarsz szót érteni? Te csak ne foglalkozz ilyen felesgeles dolgokkal. Fent kéne lenne az egyik sziklán és gyakorlnod a viharkeltést. Láttalak a múltkor, nem tudtad teljesesen hatalomad alá keríteni. Már mondtam neked. Ne uralni akard! Ha ilyen ellenálló vagy, ugorj le inkább a szakadékba, jobban jársz te is meg a természet is...* természetesen nem gondolja komolyan, de hát ő már csak ilyen. Idegesen végigbaktat a kerten és helyet foglal az egyik kőből vésett ülőkére. Mögötte sziklafal, melyet a borostyán teljesen beterített, mintha függönyként takarná a rút, szürke falakat. Mellette egy Vénusz-szobor vázájából csörgedezik a víz, s az előbb röppent fel egy kismadár, ahogy az idegen megjelent.*
- Nincs már nekem elég türelmem, hogy mindahányszor találkozuk, elmondjam. Érzed a vihart Elektra, hát add át magad a levegőnek, egyesülj vele, lényegülj át viharrá magad is. Ó ha tudnád mennyit kell még tanulnod! Így is sokat tudsz, többetm, mint bárki, de kevés, nagyon kevés. Azt akarom, hogy te légy a legerősebb nimfa, hogy ha már Ilithyiával nem leszünk, képes légy megvédeni mindazt amit elértünk, s tovább vidd eszménket! Bízhatok benned Elektra?

*Viharok... természet legszebb, legenergikusabb csodája. Elektra minden tisztelete bennük van, de ha közel kerül, ha megérzi a fenyegető erőt mi ott lakozik, rögtön elfelejti a gyönyört és a biztonságot nyújtó kapcsolat mibenlétét. Hatalmas még mindig neki ez az egész, mintha egy parányi részecske kapcsolódna a mindenséghez és közben rá kell jönnie, hogy ő maga a minden és úgy lesz minden, ahogy azt akarja... Nem is a viharon akar uralkodni, hanem a félelmen, s közben elfeldi, hogy ő maga saját félelme.
Nem tudja mire vélni eme hirtelen jött aggódó benyomásokat mesterétől, az állandó aggódást a jövőről... Hatalmas tágra nyílt, csodálkozó szemeivel pislog még mindig értetlenül*
-Én, én... mindent megteszek, amióta létezek csak bizonyítani akarok, hogy egy kicsit is büszke légy, mégha azt ki sem mutatod. De... mi ez az egész most?

*Na tessék. Newm tudja befogni a száját... jobb lenne ha kitépné a nyelvét. Ó igen, mennyivel egyszerűbb lenne, ha örökké megnémúlna. Bár szívesebben mondaná el Elektrának az igazságot, s tépné ki utána az ő nyelvét, hogy ne járjon el a szája Ilithyiának. Egyszerűbbb lenne, de most kevésbé drasztikus megoldást kell találnia. Elmondja most, vagy húzza még és addig-addig szólja el magát, míg rá nem jön maga. Cselekednie kell, még pedig azonnal. Ha nem tesz azonnal valamit, félő valami statikus vihar módjára felrobban. Megragad egy darab sziklát és Elektrához vágja*
- Itt én kérdezek! Neked nem az a dolgod, hogy kérdőre vonj engemet! Úgy döntöttem, te fogod megörökölni mindezt és kész. De ha nem tetszik, természetesen el is mehetsz, nem szívességet kértem tőled. Ha bajod van vele, fontosnak tartom Naxosz érdekeit. Tudod jól mennyit küzdöttem, hogy létrehozhassam ezt a helyet. S mivel te vagy az egyetlen, akire bízhatom, nincs más választásom. Elégedj meg ennyivel. És mégegyszer meg ne halljam tőled, hogy "bizonyítani akarok" meg "mindent megtszek".... nem hallani, hanem látni akarom! Legyen eredménye is ennek a sok süketelésnek, különben magam teszek érte...

*A szikla teljes pontossággal Elektra fejének volt célozva, de egy kis reflex segítségével, csak a vállát kapta el, ami ennek következtében ki is ugrott a helyéről. Egy határozott, jól irányzott mozdulattal a helyére vissza rántja. Bár azért fájdalmasnak fájdalmas, de már tükröződik semmi látható jelben, mert magas lett az ingerküszöbe minden téren mestere oldalán.*
-Én állok elébe mindig minden kihívásnak. De mi lesz az egyetemes törvénnyel? Mi szerint csak vérszerinti utód örökölheti a területet...

- Ugyan mit érdekelnek téged a törvények? Ez az én birodalmam és azt nevezem ki örökösnek, akit akarok. Öreg vagyok én már Elektra, Ilithyia szintúgy. Amíg élünk, azon leszünk, hogy az itt élőknek mindenük meglegyen, s távol álljanak mindattól a mocsoktól, ami Naxoszon kívül van. Ez az otthonod Elektra, tartozol neki ennyivel. Nem csak nekem, az az itt élőknek, s a természetnek is. Egyedül benne bízhtasz meg, s ő legyen az első, akinek kedvében jársz. *egy pillanat, s Merifice a semmivel lesz egyenlő. Legalábbis, amit Elektra láthat a folyamatból. Igazából, csak átlényeügülve, teste egybeolvadt a mögötte burjánzó borostyánnal, s most is ott ül, ahol előbb és tanítványát figyeli, annyi különbséggel, hogy láthatatlan a nimfa számára.*
- Biztonságot, fedezéket biztosít számunkra. Ha elég hálás vagy és szépen kéred, bármikor a rendelkezésedre áll.* honnan jön Merifice hangja? A hang körbeöleli Elektrát, mintha a szél hozná, vagy a Vénusz csörgedező vízéből szólna a hang. Pár pillanat, s újra megjelenik teljes alakjában, feloszlatva a fátylat*
- Ha nem vagy képes megérteni, szeretni őt, ő sem fog a kedvedben járni. Még mindig magasabb rendű mindnyájunktól, ezt soha ne feledd.

*Először csak a szája amrad tátva, majd kétségbeesetten ide-oda kezd pillantani heves szemmozgások közepette. De mindhiába, mestere eltűnt, felszívódott a szeme láttára. Elektra kezdi úgy hinni, hogy ez az egész beszélgetés csak halucináció volt, és már komoly elmebetegsége van, rosszabb mint Ilynek... *
-Ugye te is láttad? Vagy én képzelődöm. *Fodrul segítségül a sárkány szoborhoz, miközben mestere hűlt helyére mutogat. Egyszercsak hirtelen újra hallja a hangját, keresné a hangforrását, de nem tudja, nem is érzi szükségesnek, hisz olyna, mintha mindenütt ott volna, biztonságot nyújtván.
Ahogy újra testet ölt Meri, Lekvár arcára kiül a félelem az ismeretlentől s a kíváncsiság. Mintha nem is ismerné ezt az embert, aki előtte van...*
-Ki, Mi vagy te? Azt hittem ilyen csak a könyvekben létezik...*Arcvonásai meghökkenten feszülnek*
-Vajon most halucinálok?*Dünnyögi magában*

- Erre te is képes vagy. Csak azt akarom neked megmutatni Elektra, hogy nagyon sok mindent kell még tanulnod, hogy magad is olyan lehess, mint én. Nem meséltem még neked erről semmit, de itt az ideje, hogy meséljek neked az őseidről. A legidősebb nimfák, valamint druidák, természetesen azok, akik még élnek, őket Táltosoknak hívjuk. Olyan idősek vagyunk, hogy egy magadfajta nimfa elborzadna ha tudná. Elég legyen annyi, hogy mi, a természet pásztorai vagyunk, Gaia anyánk leghűségesebb szolgálói, természetesen a szüzek után. Tudod jól, hogy mennyire megvetem az Isteneket... de Gaia-t tiszteld lányom! Az ő gyermekei vagyunk mindnyájan, s az ő dús keble az, ami táplál, ami otthont nyújt neked. *észre sem vette, hogy kicsúsztt a száján a "lányom" szó. Lehet csak megszokásból, mint idősebb a fiatalabbnak megnevezés, vagy már elfogadta Elektrát lányául... maga sem tudja, eddig még le seme sett neki, hogy mit mondott.*
- Légy tisztában vele, ki is vagy valójában és tudd, hová tartozol! Ha megérted, kezdődhet a véeérhetetlen és gyötrelmes tanulás! *sunyi, gonosz mosoly húzódik arcára*

Elektra nem tudja, hogy most képzelődik, vagy nem. De hamarosan rá kell jönnie, hogy bizony ez a valóság és kezdi felfogni, pontosabban még csak befogadni az információkat. S megbizoyosodik róla, hogy nem az elmebaj érte utól és nincs ilyen baja, kivéve az apróbb rohamait ...
Olyan, mintha eddigi élete csak a kezdete lett volna a most következő periódusnak, amit már "történelemnek" lehet majd mondani. Az életében sem gondolta volna, hogy a természethez ilyen közel áll az ő fajtája, eddig csak könyvekben olvashatott hasonló történetekről, de azt mind csak mesének tulajdonította, ami elkápráztatja az embert. *
-Szóval minden történet igaz, amit még gyerekként csak meseként olvastattál fel velem... Minden betűje, a Természet őrzőiről. És én is őrzőjévé válhatok... *El van még mindig ámulva és arcán jól kifejeződik, hogy ez egy nem várt fordulat illtve még feldolgozhatatlan információhalmaz. Szépen hagyja, had érlelődjönönek még agyában az imént elhangzottak. Ám valami megdermeszti, valami amit elsőre észre sem vett, szemöldökei felhúzódnak, ahogy visszhanzik a szó fejében*
-Öhm... Lányom? *Ízlelgeti a hangszínt és a szót magát. Kissé gúnyosan kérdezi vissza nem érti, hisz ilyen kifejezéssel még nem illette, meg egyáltalán ez a szűntelen szónoklás, minta sosem ismerte volna Merifice-nek ezt az oldalát... *

- Ahogy mondod. Azt hiszed azért olvastattam fel veled, mert arra akartam elaludni? Minden, amit mutattam neked, amivel bűntettelek, amivel megbíztalak, mindennek volt jelentősége. Azzá válhatsz, bár most még csak a része vagy, annak a hatalmas és titkozatos varázslatnak, melyet mi, természetnek hívunk. Nézz körül Elektra, ez annyival több, mint mi vagyunk, egyesek mégis azt képzelik, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Nem-nem. Magasan felettünk van, hiszen ez maga Gaia. S te is kiválasztot lehetsz, akárcsak én, vagy Ilithyia. Becsüld meg ezt az ajándékot, amit kaptál, nem hiába, ki vére csörgedezik benned... *itt elharapja a szót, s mintha hófehér, márvány arcán egy kis pír jelenik meg... ó nem, ez nem lehet. Hogy zavarát álcázza, gyorsan felpattan és egy emberes pofont ad tanítványának.*
- Ne forgasd ki a szavaimat, nem vagy abban a helyzetben! Te még mindig az én tanítványomnak, nekem tartozol hűséggel, s engedelmeskedsz. Légy hálás, amiért felkaroltalak annak idején, s még most is foglalkozok veled. Nézzenek már oda, hogy kinyílt a csipája valakinek! Ó, mi régen nem mertünk volna ilyet tenni, de nem ám! A mester Isten volt számunkra. De ti mind hitványak vagytok. Fiatalok... *karba fonja kezét s idegesen elfordul Elektrától. Többször nem szólhatja el magát. Elég volt.*

*A pofontól egy fél lépésnyit hátrál, hosszú haja vadon követi Merifice kezének útját, majd Elektra testét lágyan körbefonja eltakarván az arcot, amire a döbbenet kövülete ült ki. S ahogy lehull róla, sem tűnik az el. Szája már-már tátva is marad. Egy lépést óvatosan közelít a háttal álló mestere felé és csak tétován nézi, bambul jobbra, balra... Újabb zavaros adathalmaz, ami nem illika képbe.
~Ez... elpirult, ez zavarbajött. Mi a fene?~ *Tárja magaelé a tényeket, de nem sokra jut velük. Fejében szűntelen csak a "ki vére csörgedezik benned..." ismtélődik. Merifice tudta, hogy ki Elektra apja s anyja, és eddig titkolta? Kétségek között hagyván őt?*
-Bocsáss meg, én hálás vagyok mindenért a mai napig s tisztelem azt akit kell, de vannak dolgok amiket nem tudok hova tenni. Mester, szabad tudnom mit tudsz származásomról és miért titkolod előlem? *Kicsi leplezett izgatottság érezhető hangszínében. Szíve gyorsabban ver a kíváncsiságtól*

*Na tessék. Ezért évekig fog vezekelni, amiért volt akkora marha, hogy elszólja magát Elektra előtt. Elkellett volna küldenie, valahová messzire, amíg készen nem áll, hogy tökéletesen színlelje előtte a régi felállást. De minden megváltozott. Minden.
Vesz egy mély levegőt, majd lassan kifújja. Nem menekülhet el a probléma elől, nem az már nem ő lenne. Túl öreg, hogy hazugságok mögé rejtőzzön, vállalnia kell tettei következményét.*
- Tudom Elektra kik a szüleid. Nem titkoltam előled, hiszen jómagam is csak nemrég tudtam meg. De az igazság túlságosan megdöbbentő, nem akartam az orrodra kötni... de látod, öregszem, s a korral együtt jár az őszinteség. *megfordul és egyenesen szembenéz tanítványával. Tekintete rideg, s van benne valami bátortalan csillogás, mintha tartana valamitől.*
- Az anyád egy menád. Vagy hívd baccháns-nőnek, ahogy tetszik. Gondolom hallottál már róluk. Dionüszosz követői, kik részegségükben önkívületi állapotukban jutnak természetfölötti erejükhöz, s csapnak nagy orgiába , esetleg vérengzésbe nyúló ünnepélyeket. Te is egy ilyen éjjelen fogantál Elektra... *kissé érződik hangjában a megvetés, azok iránt, akikről beszélt. Még mindig élnek menádok Nimphadirah-n, de tett róla, hogy Naxoszba egy se tegye be a lábát.*

*Nem is tudja, hogy sírjon vagy nevessen lelke mélyén. Arcán azonban, Merijével egyidőben, csak egy mimikai izom alig látható feszülése ad jelet némi undornak és csalódásnak. Azért mégsem ilyen anyát képzelt el magának... Megvetéssel keresi az okot, hogy őt miért kellett rabszolgakereskedőhöz adni, de talán így volt a legjobb, egy ilyen anya nem kéne senkinek sem, de legalább a szép női adottságaira magyarázattal szolgál (XD.)
-És...Ki, Kitől fogantam? *Böki ki végre hebegve, szemei csillognak a kíváncsiságtól. Mindig is valami hatalmas férit képzelt el apjaként, aki hősként hunyt el egy csatában. Legalábbis, mikor kicsi volt, mestere ezzel tömte tele a fejét... S most újra olyan kislányos kíváncsiság mutatkozik meg rajta, mintha az idő is visszatért volna a múltba pár pillanatig.*

- Nos ez már valamivel bonyolultabb. Mielőtt elmondom ki az apád, el kell meséljek neked valamit, hogy megértsd, mi is történt valójában. Tudnod kell, hogy mikor Darla elvette Ilithyia és az én gyermekemet és haláláról értesültünk, érthető módon kikeltünk önmagunkból. Ne elég, hogy miatta meg kellet tagadnunk mivoltunkat, azt, hogy kik is vagyunk valójában, de még a tanítványoknak is hazudnunk kellet, s elrejteni előlük mindazt, ami kijárt nekik, a tudás, eredetünkről az igazságot. Meg is van az eredménye... nézd meg ezeket az aljanép söpredéket, mint az a Xanthe, Rosette, vagy ott van az a szánalomra méltó Silas, akibe egy csöpnyi önbecsülés sem szorult. Ott volt még Sienna. Ó igen, emlékszem rá, Darla nagy kedvence, leghűségesebb nimfája, s ezzel együtt a leggyengébb is. Lásd, mikor a nagy főnox elbukott, menekülőre fogta.... Mindegy is. Szóval a gyermekünk meghalt, mi pedig bosszúra éhesen fellázítottuk az idősebb tanítványokat. A velünk egy idős öregek, akkor már mind meghaltak. Nem tudom, mennyire volt benne a főnixek keze... de gyanítom, hogy jobban, mint hinnénk. Szóval Darla és tanítványai szövetségre léptek. Ilithyiát elfogták, engem átvertek. Azt mondták szabadon engedik őt, ha elmegyek a szentélyhez, s jelenlétemmel ígéretet fogadok, hogy leállítom a lázadást és elhagyjuk Nimphadirah szigetét. Bolondulásig szerelmes voltam és vagyok Ilybe, tudod jól, bármit megtettem volna érte, ahogy most is. Elmentem, de ő nem volt ott. Azonban BAcchus igen. Illetve egy jelmezes bohóc, aki bikakoponyával a fején játszotta az ünnepély királyát, s a menádok pedig körülőrjöngve vártak reám. Már eléggé önkívületbe voltak, hogy erejük teljében legyenek. Nem tudom pontosan mi történt, elvesztettem az önuralmamat, s mintha hullarészeg lettem volna, anélkül, hogy ittam volna bort. Másnap persze már a börtönben ébredtem fel... *nem, azért sem fogja kimondani, hogy ő az apja. Túlságosan nehéz ez, ha elég okos Elektra már rég kikövetkeztette.*
- Perla mondta el ezt nekem, amikor felébresztettük. De ne legyél odáig magadtól, akkor is csak egy lotyó szült téged!

*Minden betűt figyelmesen hallgat végig. Merifice sosem beszélt neki ezekről a nehéz időszakokról az életében és látja az arcán, hogy miért is nem...
Amikor a Bacchus részhez ér történetében, elektrában megáll az ütő, szemei kikerekednek és levegőt is alig kap. Ajkai ismét leereszkednek bambán, s most nem veszi észre, csak hallgatja némán tövább a történetet, közben a semmibe mered tekintete és az agya kezd túlterhelve lenni. Ez már túl sok neki egy napra... Nem akar hinni a saját következtető képességének, pedig ezt egy óvodás is egyértelműnek veszi. Merifice a vérszerinti apja és pont. Nem tudja még a tényt elfogadni, hogy a fenébe is lehet pont ő? Ő, akit egyszer a halálba taszított, ő aki meg is akarta ezért ölni, ő, aki a mestere és Naxosz ura... Hjaj, kegyetlenek az Istenek valóban. De mégis, egymásra találtak abban az utolsónak vélt kegyetlen éjszakában, mikor minden reményét már elveszette, akkor megjelent az erdőben Ő és az új élete.
Feje enyhén tiltakozó mozdulatokat kezd tenni, ami inkább a szánalom,sajnálat és főleg a meglepettségnek ad jelet. Le kell ülnie, elsápadt, le is ül a kőpadra és eltűnődve figyeli Merificet. Szándékában lett volan ezt eltitkolni előle? Ennyire szégyenli? Na és Ilythia? Te jó isten, Ilythia! Jár az agya rendesen... Neki vége, ha megtudja, ha ez kiderül. Vagy már tudja? Nem nem lehet, akkor már halott lenne Lekvár.
Minden mellékes és kellemetlen tény ellenére úgy lerohanná Merificet és megölelgetné, miközben Apám-at ordítozna torkaszakadtából. Szeme erősebben csillog és nagy erőfeszítésbe kerül, hogy könnyei ne csorduljanak ki. Nem is tudja mit mondjon, nem si bír ezen gondolkozni. Újra feláll és szemtől szemben állnak ismét*
-Azért szeretsz?*Szólal meg végül halk, elcsukló hangon. Tekintetei kétségbeesettek, nem is mer szemeibe tekinteni nagyon, mintha az tilos lenne*

*Nem valami kellemes végignézni, ahogy Elektra arcára kiül a döbbenet s folyamatosan változik el, hogy agyában emésztve a hallottakat összerakja a kirakós darabjait. Igen, ő Merifice lánya, az egyetlen élő vére, aki ezen a földön él. Mégis mit kellenne tennie? Nem tudja mit kell egy apának tennie, mellesleg Elektra már több, mint száz éves. Nem kislány már, igenis komoly posztban van, sokat küzdött és rengeteget ért el, de ezt neki köszönheti. Hát mégis gondoskodott a lányáról, ha nem is tudott róla. Gaia... ezt csak is ő intézhette így. Ki lenne még rá képes?
Na igen. Amitől a legjobban félt. Hogy válaszolhatna erre Elektrának? Ha így is érez, az nem azért van, mert kiderült, hogy a lánya. Nem, mint tanítványára tekint rá, hiszen hosszú évtizedeken keresztül az volt számára. *
- Hát már hogy kérdezhetsz ilyet, te lány? Hát semmi könyörületesség sem szorult beléd az idősebbek iránt? Kímélj meg az érzelgőségedtől. Ostoba vagy, ha azt hiszed, ez bármit is megváltoztat a kettőnk kapcsolatából. Ne hidd azt, hogy ez most mindent megváltoztatott. Nem arra tanítottalak, hogy mesékben élj. Ez a valóság Elektra, nem holmi mesekönyv. Ha arra vagy kíváncsi, hogy mi jár most a fejemben, hogy tudom, hogy te vagy a lányom, akit oly régóta tanítok, akivel már nem egyszer meggyűlt a bajom, aki egy baklövésében elárult engem, de mindig hűséges volt hozzám és vagy a mai napig is... *mély levegő, majd kifúj* büszke vagyok, hogy te vagy a lányom. *arcán továbbra is szoborszerű szigorúság, szeme úgy ragyog, mintha valami ékkő lenne, de halálosan komoly. Semmi érzelem nem látszódik rajta, inkább kelt félelmetes megjelenést, mint szerető apukáét.*

*Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végre meghallja az elégedettséget Merifice szájából. Büszke... s ez a szó Elektra szívéig hatol. Hab a tortán, az, hogy egyben az egyszem leánya is. Lekvárnak nem is kell több. Mindenféle meggondolás nélkül megöleli apját és abban a pillanatban újra gyereknek érzi magát. Bár eddig is apjaként tekintett rá, de msot hivatalosan is megteheti. Olyan, mintha egy merev, kifejezéstelen szobrot ölelgetne, de tudja, hogy ez csak a külső... Majd hirtelen agyába villámszerűen csap a felismerés, hogy mi a fenét is művel. Azonnal visszaszökkenve felveszi diplomáciai alakját, s mintha mi sem történt volna, végre értelmesen meg bír szólalni. *
-Elnézést és köszönöm, hogy megoszottad velem a Perlától kapott információkat. Már csak egy valami nem tiszta... Feleséged mit szól vagyis öhm... Nem lenne jó, ha... Tudja? *Nem is tudja hogy fejezze ki magát. Ilythiya kényes eset ezen a téren*

*Elmélázva andalog a sziklakert kedvelt zugaiban, halkan dúdolva valamely ismeretlen nyelven. Gyermek dal, amely lelombozza és deríti fel egyszerre.
Ködös látóterében megpillantja a zaklatot Elektrát, ahogy Merifice nyakába veti magát. Fejét kissé oldalra billenti, kíváncsian fürkészve a meghatott arcokat, dúdolását azonban csak neve hallatára hagyja abba, végre teljesen az elé táruló képre fókuszálva.*
- Tudom, nem tudom... mit tudok?
*Gyermeki kíváncsisággal pillant kedvesére, jégkék szemeiben az élet halvány szikrái pattognak. A bőre egészen hófehér, szinte vetekszik szeme fehérjével, ahogy ezernyi gyémántként fénylik fel bőre a tűző napsugárban.
Apró léptekkel araszol közelebb, mosolytalan ajkain sejtelmes grimasszal.*
- Titkolóztok előttem? Nem szép tőlek... *Bár továbbra is szelíden beszél, a haragos él megvillan szavain.*

*Nem tudja hová tenni Elektra viselkedését. Persze, normális esetben teljesen helyénvaló, hogy ilyen reakciót váltott ki belőle a tudás, hogy megtudta ki is az apja, ráadásul nem is akárki, s pont emiatt is olyan zavarbaejtő az ölelés. Csak áll merevesen s tűri, nem löki el, pedig más szituációban biztosan kitekerte volna annak a nyakát, aki ölelgetni meri őt. De Elektra más, most már minden megváltozott.
Épp válaszolna Elektra kérdésére, mikor meghallja Ilithyia hangját. Egy izzadságcsepp gördül végig gerince mentén, s idegesen pillant kedvesére. Nem, még nem akarta, hogy megtudja, nincs itt az ideje. Fél neje reakciójától, s labilis idegállapota miatt bizonytalan, hogy miként fog reagálni a hírre. *
- Ó, drágám! Látom már jobban vagy! Ennek nagyon örülök! Igazán itt volt már az ideje, hogy szívj egy kis friss levegőt, s nem egész nap a négy fal közt tengődni. Emlékszel mennyit jártuk a hegyeket? Hiányoznak azok az idők! *időközben odasietett nejéhez, s megragadta szerelmesen annak kezét. Csókot nyom arcára, s támogatóan átkarolja, hogy Elektrához vezesse.*
-A tanítváányomnak épp felajánlottam, hogy bevezetem a Táltosok tudásának rejtelmeibe. Igazán megérett már tudásta, nem gondolod? A leghűségesebb tanítvány, ki igazi kincs ezekben az időkben...

*Ilithyia hangjára a rémület lesz úrrá arcán a másodperc töredékéig, majd nyomban eltűnik bármi erre utaló jel. Még egy harsány, szelíd mosoly is megjelenik arcán, hisz rég látta mestere feleségét ilyen jó állapotban.
- Isten hozta asszonyom! Jó újra látni. *Hangjában a bizonytalanság illetve más félelem egy kicsiny csöppje sem érződik, helyét átvette a tisztelet.*
-Hát valljuk be, nem kis dologra világított rá most Merifice és ezt nehéz még mindig felfognom, de igyekszem. S való igaz, hogy aggódom és félek, mert e tudás átadásához a Te jóváhagyásodra is szükség van ugyanúgy és fogalmam sincs, hogy hogyan vélekedsz. De ha nem tartasz megfelelőnek, akkor elfogadom és még nem emelem tanulmányaimat magasabb szintekre.

*Gyengéden fűzzi össze tekintetét Merificel, aggodalmat fedezve fel bennük. Érzelem mentes vonásokkal hallgatja Electra képzésének mikéntjét, csupán biccentve a hallotakra.*
- Érdekes lesz... mindent elfelejtened, amit eddig a fejedbe vert. *Somolyog kissé rosszindulatúan, végül mégis megejt egy őszinte mosolyt.*
- A választás tökéletes..
*Tisztában van vele, hogy Electra a lehető legjobb választás, nem csak a tehetsége, hanem hűsége miatt is. Azonban rossz érzése nem enyhül.*
- Kezdtem reménykedni egy behatolóban vagy ilyesmi... *Ajkait lebigyesszti, majd minden átmenet nélkül tér vissza feszes vonásaihoz, folytatva a gyermek dal dúdolását ismét fátyolos, semmibe révedő tekintettel.*

*Kezd megnyugodni, hogy Ily abbahagyta a fagagtózást, s úgy látszik elfogadta ezt a választ kérdésére. Nem fog előtte titkolózni, de csak nemrég épült fel, s féli, hogy egy ilyen hír talán az egészsége kárára mehet. Ha Érzelmileg megtörik, idegrendszere talán soha sem fog rendbejönni, s szíve meghasadna ha élete szerelme ilyen állapotba kerülne. Muszáj eltitkolnia.*
- Nem féltem Elektrát. A tudást eddig készséggel fogadta magába, s már kellően ráérzett a viharkeltés mikéntjére. Ám, hogy igazi nimfává válhassék, itt az ideje, hogy komolyabban foglalkozzunk eredetünk ismeretével. Ha sikerül megértenie kik is vagyunk valójában, s mi a szerepünk ezen a földön, a többi menni fog gördülékenyen. Hiszen, csak éreznie kell Gaia-t, nem igaz kedvesem? *mosoly. Mosolygott már valaha Merifice valakire, Ilithyián kívül? Fura, de annál szebb a kettejük kapcsolata. Kölcsönös megértés, rajongás, s mindenki mással ridegül viselkedni. De hogy viselkedhetne Elektrával azok után ridegen, miuán megtudta, hogy az apja.*